Az ivarérett angolna az édesvízből a tengerbe vándorol ívásra. Sokáig nem tudta senki megállapítani az ívás pontos helyét, de 1967-ben Bertelsen-nek sikerült nagyobb pontossággal megállapítani az angolna ívó helyének pontos koordinátáit. Szerinte az ívás a ráktérítő és a 60 fok nyugati hosszúság metszéspontjánál a Sargasso-tengerben valószínű.

A Sargasso-tenger az Atlanti-óceánnak a Bermuda-szigetek, Azori-szigetek és a Karib-szigetek közötti része. Nevét a vízben nagy tömegben lebegő Sargassum barna moszatról kapta. A víz sótartalma 36,5 %, óceáni viszonyok között a legnagyobb átlátszóságot itt mérték.

A mai napig sem tisztázódott, hogy az angolnák milyen mélységben és milyen módon ívnak. Egyes szakemberek a lárvafogási mélységből indulnak ki, tehát 200-500 m mélyen tételezik fel az ívást.

Növekedése táplálékban gazdag vizekben gyorsnak mondható, azonos korú halak között nagy növekedésbeli különbségek vannak. Általában 40-45 cm-es testhosszúságot érnek el a vándorlásig, ennél nagyobbra ritkán nő.

Az angolna hazánkba mivel telepítéssel került, ezért csak olyan vizekben fordul elő ahová betelepítették, illetve ahová vándorlása során eljut. Fenéklakó hal ezért a fenék közelében kell hogy keressük. Szívesen bújik az iszapba, ahová szinte teljesen be tudja ásni magát, úgy hogy csak a feje látszik. Szeret megbújni vízbe dőlt fák, bokrok, elsüllyedt hajóroncsok mellett. Nagyobb tavakban, mint például a Balatonon, a partbiztosító kövezések réseiben is előszeretettel tanyázik. Nagyobb vizeinkben, mint a Balaton, Velencei-tó, Fertő-tó (rendkívül erős állomány él itt), megyénkben az Alcsiszigeti Holt-Tisza, Cibaki holtág, Szajoli Holtág kecsegtet jó angolnazsákmánnyal.

Az angolna éjszakai ragadozó, de ez nem azt jelenti, hogy nappal nem vesz magához táplálékot, sőt a legtöbb kapitális angolnát éppen hogy nappal sikerül horogra csalni. Éjszaka holdvilágnál feljönnek egészen a felszín közelébe és ott ragadozzák az apró küszöket, ilyenkor hallani cuppogós rablásokat, a harcsáéval nem lehet összetéveszteni, mert a harcsának a rablása mélyebb hangú csobbanás. Az időjárás is befolyásolja az angolna kapókedvét, amikor hétágra süt a nap, szinte alig lehet horogra csalni, szeles esős időben viszont fokozottan aktív, ilyenkor könnyű megfogni. A mélyebb tavakon eredményesek lehet a hajnali órák.

A hal horgászatára legtöbb esetben csak a fenekező horgászmódszer jöhet szóba, tulajdonképpen ugyanaz a módszer, amit a harcsázásnál említettem. A Balatoni mólókon ismeretes még egy módszer, ami igen eredményes a kövek közé rejtőzött angolnák megfogására. Ez úgy néz ki, hogy egy rövid T fogantyús acélrúd, aminek a végére fel van erősítve acélszál, vagy kevlar előke (az előke hossza max. 2m, azért kell, hogy a kövek el ne darálják a zsineget), az előke végén egy egyágú horog. Ezt a szereléket belógatják a kövezés réseibe, ahol az angolnák meglapulnak, és emelik, süllyesztik a csalit, amíg a hal oda nem kap, majd egy gyors határozott mozdulattal kiemelik a partra.

Az angolnázáshoz masszív megbízható felszerelés kell, mivel a halat nem lehet fárasztani, mert farkával megkapaszkodik a legkisebb akadályba is és letépi magát a horogról. Egyenletes határozott, és erős húzással kell partra kényszeríteni, amely akció igényli az erős megbízható felszerelést. A bot tekintetében követelmény, hogy spiccakciós legyen, hossza 3 m, dobósúlya 80-150 g. Az orsóra férjen fel 0,50-es zsinórból 100 m (50-es orsó), a zsinór 0,35 mm-es legyen. Előfordul, hogy az angolna a pontyozás, vagy harcsázás mellékhalaként jelentkezik. Így tulajdonképpen megfelelnek azok a szerelékek is.

A csalik tekintetében csak állati eredetűek jöhetnek szóba, az angolna apróállat evő, illetve ragadozó. A leguniverzálisabb csali a hal, illetve a giliszta. A kishalat élve (3-5 cm), illetve szeletbe is felrakhatjuk a horogra, a gilisztát mindig csokorba tűzzük, ugyanis előfordul, hogy a kishalak lecsipegetik. Egyéb állati eredetű csalival is érdemes próbálkozni: marhamáj, lép, tüdő darabka stb.

A fárasztás annyiból áll csupán, hogy egyenletes húzással pumpálva, távol tartsuk a halat a fenéken lévő akadályoktól, amiben megkapaszkodhat, ha ügyesen csináljuk, az angolna valósággal kipattan a vízből. Szákolni nem érdemes, mert egyrészt az erősen nyálkás bőrű hal teljesen összepiszkítja a hálót, másrészt könnyedén kibújik belőle. Egyszerűbb a zsinór megfogva partra csúsztatni. Néhol az esernyő trükköt alkalmazzák, ami abból áll, hogy az angolnát egy kinyitott és a vízre tett esernyőbe húzzák bele, ahonnan nem nagyon tud kijönni, mert az esernyő csúszik és a hal nem tud sehol megkapaszkodni.

Amint kiemeltük a halat a vízből ragadjuk meg újságpapírral, vagy kesztyűvel jó erősen a feje mögött és a horgot szabadítsuk ki, amennyiben mélyen nyelte el a horgot ne próbálkozzunk a kiszabadításával, a hal tisztításakor úgy is visszakapjuk a horgot, hanem vágjuk el a zsinórt (gyakran előfordul, hogy nagyon elnyeli a horgot). A halat élve tartani nem éppen egyszerű, minden kis résen ki tud bújni, rendkívül szemfüles, a legjobb módszer nejlonzacskóba belerakni, és a zacskó zsályát jó erősen elkötni. Legjobb azonnal az angolnát megölni, amely úgy történik, hogy a farok részét erősen odacsapjuk valamilyen kemény tárgyhoz, itt vannak a hal főbb idegrendszeri szervei, a halat nyúzzuk meg, mégpedig úgy, hogy a fejénél fogva felkötjük, a nyakánál körbemetsszük, és a borét kombinált fogóval kétoldalt megfogva egy lendülettel, mint egy zoknit lehúzzuk. Utána távolítsuk el a belső szerveit.